Lisandro - Oroszlán

NÉV: Lisandro Wallis
BECENÉV: Lisandro, Sandro, Nitro(glicerin)
FAJ: Oroszlán-ember
//hamarosan//
SZÜLETÉSI IDŐ,HELYSZÍN: 1611. VIII. 4, India, valahol egy kis erdőben, messze az emberektől.
FOGLALKOZÁS: Bárpultos, táncos, sztriptíz táncos
ANYA: Millay Lewis Wallis
APA: Christoff Wallis
TESTVÉR,VAGY EGYÉB HOZZÁTARTOZÓ: Voltak, de már meghaltak
HOBBI: A munkám
FELSZERELÉS: Két kés, de csak ha nagyon muszáj
ÖLTÖZET: Álatlában a sötét színeket szeretem, de ezen belül, bőr, farmer, vagy öltöny... mikor mi kell vagy mihez van kedvem
TESTALKAT: Magas izmos, kisportolt.
SZEM: Kék
HAJ: Fekete
MAGASSÁG: 189 cm
SZEMÉLYISÉG:
Változatosnak mondanám a jellememet. De, hogy ezt kicsit kifejtsem. Nem kicsi a lepénylesőm, és nehezen tudom megállni, hogy ne mondjam meg a magamét, ha egyszer felhúznak. Bár sokszor kéretlen tanácsokat is osztogatok. De sosem beszélek hülyeségeket. Amolyan, „ami a szívemen az a számon” jellemű vagyok. Szeretek nyílt lapokkal játszani és nem szeretem az alakoskodást. Sokszor előbb odaszólok, vagy ütök, mint sem átgondolnám és mérlegelném a helyzetet.
Ezek mellett cinikus vagyok és nem kicsit szarkasztikus is. Ennek köszönhetően nem kevés konfliktusom volt már az életem során. Tegyük még azt is hozzá, hogy azért nem vagyok olyan rossz. Lehet sokszor bunkó és tahónak tűnök, de azért szívem is van. Méghozzá nem is olyan apró, mint elsőnek tűnik, csak hát el kell érni, hogy megbízzak valakiben és nyissak felé.

ÉLETRAJZ:
1611. Augusztusában láttam meg a napvilágot Londonban, három másik testvéremmel együtt. Két fiú és két lány, az öröm nagy volt, hiszen így biztosan lesz trónörökös. A kérdése akkor csak az volt, én vagy az öcsém lesz erősebb. De ez mára már sosem fog kiderülni. Hogy miért is? Kezdjük a legelején. Mindig is kíváncsi gyerek voltam, sosem hallgattam a szülői intőszóra, én akkor is mentem, ha tiltották, sőt akkor még inkább. A kíváncsiságom mindenek felett állt, pláne ha valami sokkal érdekesebbet láttam, mint amivel épp foglalkozni kellett volna.
Így volt ez azon a hűvös novemberi estén is, mikor Apám a falka vezére megtiltotta, hogy kilépjünk a területről, ugyan is vándorló oroszlánok vannak a közelben és be akarnak törni a falkánkba. Természetesen nem hallgattam az intő szóra, és mikor megláttam egy vadnyulat kiszöktem, de előtte felborítottam egy vázát, ennek köszönhetően a testvéreim is felébredtek, és mikor megmondtam, hogy itt az a fehér nyúl, amit a múltkor láttam ők is velem jöttek. Le akartam rajzolni a nyuszit, de sötétben ugye ez nehézkes, viszont ez nem nagyon izgatott, gondoltam majd jól megnézem magamnak és utána emlékezetből lerajzolom. Sajnos túl távol kerültünk a többiektől, mivel a testvéreim mindig elijesztették a nyuszit. Ezen morgolódtam is rendesen, hogy minek jöttek, ha hátráltatnak. Elkívántam őket a fenébe, de ezt nem sokkal később meg is bántam, mikor nekünk támadt az említett két vándor hím. Anyánk a semmiből termett ott, és viszonozta a támadást, nő létére keményen osztotta a pofonokat, annak a nagydarab betolakodónak, de közben a másik, aki minket vett célba, elsőnek az öcsémet kapta el. Chris rongybabaként hullott ki a kezei közül. Anyánk ordított, hogy fussunk haza, és hívjuk a többieket. Én persze nem ezt tettem, a húgaim sikítottak, én meg egy botot felkapva, akartam szembeszállni azzal, aki megölte az öcsémet. Egy fához csapott és az eszméletemet vesztettem. A következő, amire emlékszem, hogy apám megjelent a színen, és elintézte a két betolakodót, majd arra, hogy fájdalmasan felordít. Ezután filmszakadás, legközelebb Nunnally nénémnél tértem magamhoz, egész éjjel hallgattuk apám fájdalmas kiáltásait, ahogy imádott feleségét és három elvesztett gyermekét gyászolta. Mondanom sem kell onnantól kezdve nem volt túl jó közöttünk a viszony. Ekkor még csak tíz éves voltam.
Huszonegy éves koromig abból állt az életem, hogy próbáltam a legjobb lenni és elnyerni a bocsánatát, de ez sosem jött össze. Bármit is tettem, csak azt látta bennem, hogy az én hibámból vesztette el a családját. Az utolsó évben még ott voltam egyre több konfliktusunk volt, még végül össze nem akaszkodtunk, elkeseredett harc bontakozott ki közöttünk. Én azért harcoltam, hogy bocsásson már meg és fogadjon el, ő meg dühből, haragból és keserűségből. Ennek előtte sosem mondta a képembe, mit is gondol rólam, de mikor térdre kényszerített és én lettem a harc vesztese akkor kifakadt, és szórta a szitkait a fejemre. Szó szót követett, újra összevesztünk, és majdnem megint összekaptunk, mikor is bejelentette, hogy száműz, én nem vagyok a fia, az ő Lisandroja akkor meghalt mikor a hőn szeretett felesége és többi gyermeke, én csak kolonc vagyok a nyakán, csak egy mocskos gyilkos. Ezen teljesen ledöbbentem, tudtam, hogy engem hibáztat, de, hogy ennyire? Egyszerűen nem hittem el, addig még valóban nem száműzött, nem sokon múlott, hogy ne vakuljak meg a jobb szememre, mikor is a száműzetés keretében majdnem kivájta.
Huszonegy évesen így indultam világnak, semmim sem volt, csak azok a ruhák, amiket akkor viseltem. Tépettek, szakadtak és véresek voltak. Az idő nyárból kezdett őszbe fordulni, így az éjjelek már jóval hűvösebbek voltak, mint a nappalok. Valamiből fenn kellett tartanom magamat, hát elszegődtem hajós inasnak, így majdnem az egész világot bejártam. 15 évig dolgoztam a Fénysugár nevű szállítóhajón, ám mikor már suttogtak mögöttem, hogy nem öregszem el kellett mennem. Ekkor a hajónk Francia országban állomásozott. Már 1647-ben is virágzott Párizs, imádtam ezt a város, egyszerűen beleszerettem, abba a nyüzsgésbe ami itt volt. Pár évig itt éltem, utána tovább álltam. Alkalmi munkákból tartottam el magamat. 1852-ig jártam Európát mindenhol éltem egy kicsit, az első világháborúig Oroszországban éltem. Itt ismerkedtem meg Nicoval, egy emberrel, jó barátok lettünk, és közösen gályáztunk. Ő is ott hagyta a családját, és mint két jó barát alkalmi munkákból, és illegális bunyókból tartottuk el magunkat. Nagy sztárok voltunk akkoriban. Tőle kaptam a Nitroglicerin becenevet, a túlságosan is robbanékony természetem miatt. Ám mikor a háború kitört őt besorozták, én Szibériában húztam meg magam, sajnos rossz híreket kaptam, Nico elesett a fronton, így mikor a háború után kezdett csendesedni a helyzet akkor elhagytam az orosz földet és Alaszkába mentem. Itt vészeltem át a második világháborút. Szeretek küzdeni, de ennek a háborúnak, nem láttam értelmét, úgy ahogyan az előzőnek sem. Itt egy Molly nevű nővel kötöttem ismeretséget, egy darabig nála dolgoztam és laktam, segítettem neki a kis repülős vállalkozásában, úgy nevezett légi taxija volt. Szóval meg tanultam kis AN2-t vezetni, egészen jól ment és élveztem is. Mikor nem volt forgalom, akkor pedig Juneau városában a jégmedve klubban dolgoztam, mint mixer. Az ottani medve emberek befogadtak, barátságot kötöttem velük, és egészen jól kijöttünk. Azonban volt egy nagy vágyam, még egyszer vissza akartam menni Párizsba, így pár év után elhagytam Alaszkát és visszautaztam az öreg kontinensre imádott városomba. Ez 1960-ban volt, ott a 90-es évekig éltem és dolgoztam, mint táncos, igen elsőnek a vetkőzős tánccal kerestem a kenyerem, utána bekerültem a nagyok közé, mint Show táncos, és már színdarabokban is táncolhattam. Nagyon élveztem a dolgot, pörgött az élet, nem kevés pénzt kerestem. De mint minden jónak egyszer ennek is vége kellett érjen. Nem csak a miatt, kellett távoznom, hogy nem öregszem, hanem mert a helyi oroszlánokkal is összetűzésbe keveredtem. Így távoztam, New Orleansba vettem az irányt, mivel úgy halottam itt még minimálisan vannak oroszlánok, úgy gondoltam itt majd be tudok illeszkedni. De közbejött valami, így elsőnek Kanadába vettem az irányt, eléldegéltem ott egy kicsit, mint mindig alkalmi munkából.
Most új otthont keresek, egyedül vagyok ebben a hatalmas világban, és már egy kicsit unom a bolyongást. Valahol szeretnék egy kis időt nyugodtan eltölteni.