Destiny háza

First topic message reminder :

***

*elmosolyodtam* -Nem lehet könnyű szegénynek az biztos..

*Bólintottam* -Igen. *halkan felnevettem* -Bár Lily annyira nem szereti. Mindig meg akarja harapni. Az a hecce, hogy átváltzik és kikészíti szegény Susant. *nevettem*

-Értem. És dajka vigyáz addig Lilyre?

-A menedzserem tudja, így olyan munkákat vállal el csak, ami nem ütközik az anyai feladataimmal. *ráhajtottam a fejem a kanapé háttámlájára*

-Ahaaam szóval nem tudnak róla. Cseles*mosolyogtam*

-Senki se nézi ki belőlem, hogy anya vagyok. *mosolyogtam*

-Modell vagy? Anyukaként is lehetséges?

*Felvontam a szemöldököm* -Hát...köszönöm. *mosolyogtam* -Talán ezlért is vagyok modell. *nevettem*

-És ugyanolyan szép is..*éztem rá mosolyogva a kis bor amit lehuztama végén kicsit megcsapta az agyam. Nah ezért nem szoktam inni alkoholt*

-Hát igen neki is barna haja van meg ametiszt színű szeme. *nevettem* -Ha akarna se tudna letagadni.

*Letettem az üres poharat majd felnevettem*- Kinézetre hasonlít rád *mosolyogtam rá*

-Az anyjára ütött. *elnevettem magam, majd megittam a boromat* -Na jó elég az egóból.

*elmosolyodtam* -Jó felfogás.. Tényleg nagyon édes kislányod van.

*Megvontam a vállam* -Mindegy, ő veszített vele nem én. Én megszabadultam eg seggfejtől, ő pedig megfosztotta magát egy csodálatos kislánytól.

-Pont ez az.. szeretnék továbblépni és valahol bűntudatot érzek.. *ránéztem és a bort kortyolgattam*-Ez hülyeség.. Soha nem értettem az ilyen férfiakat.. én bármit megadtam volna a családért.. ő pedig eldobta...

*Mikor rámpillantott szélesen elmosolyodtam bíztatóan* -Tudom, hogy ez rossz duma, de egy idő után talán képes leszel továbblépni. *ismét kortyoltam egy kicsit a boromból* -Valahol tudom mit érzel. Bár nem ugyan az...*sóhajtottam egyet* -Engem is elhagytak, a picivel együtt. Mert szerinte tönkretettem az életét, azzal hogy teherbe estem.

*Hátradőltem a borommal a kezemben és belekortyoltam. Fájt még a hiányuk de ha Desre néztem kezdtem valamit érezni.. Egyik részem ellenkezett másik helyeselt hogy itt lenne az ideje tovább lépni.*

*Lehajtottam a fejem. Tudtam, ha most azt mondom sajnálom, ami vele történt, az nem tükrözi, az igazi érzéseimet. Odanyúltam a borért és kortyoltam egyet belőle*

-Általában mindig az szenved aki nem érdemli meg. Bár nem mondanám hogy ártatlan vagyok és soha életemben nem csináltam semmi hülyeséget de egész addig nem adtam okot az embereknek arra hogy ezt tegyék és a családom sem.

*Lenéztem a kezünkre, majd elmosolyodtam és kihúztam a kezem.* -Igazán nincs mit. *Lerúgtam a papucsom és magam alá húztam* -Nem érdemelted meg, hogy ezt tegyék veled. *mondtam szomorkás hangon*

*Lassan kezdtem megnyugodni. Megfogtam kezét majd hálás pillantást vetettem rá* -Köszönöm. *volt bennem valami amit meg akartam tenni de tudtam hogy azzal elbaltáznám a dolgokat. igy inkább csak figyeltem öt*

*Ráhajtottam a fejem, széles vállára* -Nagyon sajnálom. *Nem tudtam mit is mondhatnék, hiszen ilyenen hál istennek még nem estem át, és nem is akarok. Csenbden simogattam a vállát, míg meg nem nyugodott*

*Még mindig fájt a hiányuk annal ellenére hogy már rég nem éltek. Velük volt meg mindenem és halálukkal mindenem odaveszett.* -Semmi gond.. el van felejtve.*letöröltem pár könycseppet az arcomról. Óvatos törődése jól esett*

*Visszafojtott lélegzettel hallgattam, a szomorú történetét. Éreztem, hogy a torkom összeszorul ezek halltán. Milyen szörnyű lehetett neki. Lassan kifújtam a levegőt, majd arrébb csúsztam és átöleltem a vállát* -Ne magadat hibáztasd. Aki erről ehet, az csakis az emberek. *egy pillanatra elhallgattam* -Sajnálom, hogy akkor a vízesésnél idegbetegnek neveztelek. Nem tudtam. *óvatosan végigsimítottam a karján*

-Nah igen... Épp ezért maradok itt. *elkezdtem nézni a poharat majd belekortyoltam és mesélni kezdtem* -Nos.. a gyerekkoromtól kezdve elég zűrös életem volt. Mikor megszülettem és kezdtem rájönni a képességeimre jött rá anyám hogy apámnak milyen képessége van.. De szerette igy egy idő után elfogadta. Az volt a kikötése hogy ugyanugy neveljenek engem mint bármelyik más korombelit. Már az iskolában eléggé gyülöltek mnidig vertek de apámék arra neveltek hogy soha ne üssek vissza mert azzal csak azt bizonyitanám hogy tényleg rossz vagyok ahogy ök állitják. Volt egy alkalom mikor már a földön feköüdve vártam hogy végre békén hagyjanak amikor emgjelent ö... *elmosoylodtam* -Soha nem felejtem el.. alacsonyabb volt mindegyiknél igaz ő sem egyszerü ember volt még is kiállt értem. Egymásba szerettünk és jó sok évet kihúztunk egymás mellett született egy kislányunk is.. De az emberek nem nézték jo szemmel.. Viszont ahhoz hogy eltartsam öket munkába kellett mennem. egyszer viszont arra kellett hazamennem hogy a feleségem és a három éves kislányom bent van az égö házban. Sehol nem birtam bejutni. Végig kellett néznem ahogy leég a ház.. *szemembe könnyek szöktek az emlékekre* -Nem bírtam rajtuk segiteni..